Az általam készített fatüzelésű berendezések közül talán a cserépkályha és a vakolt kályha a legnépszerűbbek. Ezek, úgy nagyjából 20-25 évvel ezelőtt, a vegyes tüzelésű berendezéseket kezdték kiszorítani. Azokban, a fán kívül még lignit és szén is elégethető ugyan, de nagyban szennyezik a környezetet. 
Tulajdonképpen ezeknek a fent említett kályháknak az „őse” a tapasztott kemence, melyek körülbelül a 11. – 13. században jelentek meg Közép-Európában. Egészen a 18. századig szolgálta ez az egy légterű fűtőeszköz az elődeinket. Ekkor kezdtek ugyanis kialakulni a mérnöki munkák eredményeként, a különböző füstjáratok. 
Ezek a kályhák belső felépítésüket tekintve szinte egyformák. Az csupán külcsín, hogy éppen vakolt, téglával borított vagy éppen kályhacsempével építették. A hőleadásukban nem igazán érzékelhető különbség, hiszen 500-2500 kg-os tömegükből adódóan, akár 24 órán át is ontják a meleget. Sőt, olyan házakban, amelyeknek a szigetelése tökéletes, akár 48 órán át is tarthat a hőleadás. 
Fontos megemlíteni ezeknek a kályháknak azt a tulajdonságát, hogy a hőátadásuk 70%-ban sugárzással történik, amit gyakorlatilag olyan jó érzéssel tudunk megélni, mintha a nap sütne ránk. Sőt, újabban az infra fűtéshez is hasonlítják, hiszen az is olyan érzetet kelt, mint a napsugárzás. Ez abból adódik, hogy a sugárzással leadott hő, nem keringeti a hideg és meleg levegőt, hanem átmelegíti a tárgyakat, amik így részt vesznek ebben a sugárzási folyamatban. 
Legutóbbi vakolt kályhánk egy kisebb méretű ház fő fűtését látja el tökéletesen. Egyenletes meleget tart a házban úgy, hogy csupán egyszer kell begyújtani, körülbelül 10-15 kg fával.

• 

• 

•