Agyaghurkákból épített kemencék: vázszerkezet nélküli, ősi spiráltechnikával a legfinomabb tiszta agyagból készült. A agyaghurkákat úgy rakták, hogy mindig kötésben legyenek (a felső az alatta lévő közepére essen) aztán fakalapáccsal egyenletesre ütögették.

Kemenceépítés agyaglepényekből: A kemencevázat 30 x 20 x 5 cm méretű pelyvával díszített, kidolgozott azonos méretű “lepényekkel” beborították, majd pelyvás sárral betapasztották, a belső sározást a váz kiégetése után végezték. Az elkészült kemence fala négyujjnyi vastag volt.

Cserépkemence építése: Ez a leggyakoribb építési mód. Hódfarkú tetőcserép törmeléket, téglát, kötőanyagként sarat használtak csak kívülről tapasztották.
Kemence vályogból élükre állított, az alsó sorral kötésben lévő, vályog “téglákat” sárral kötötték egymáshoz. A kemence felső része búbja készülhetett sárból, agyaghurkából, cserépdarabokból is.

A kemenceépítés utolsó fázisához köthető a tégla használata. Formájuk téglatest alakú, kőművesek építették, kötésbe rakták, sár felhasználásával. Megrepedeztek, ezért kifli téglából körkemencék épültek, hasonló előnyökkel és hátrányokkal.

A kemence felrakása, tapasztása után következett a szárítása, kifűtése, égetése. Nagy gondossággal az építő végezte. Csak a jól kiszáradt kemencét lehetett égetni, mert ellenkező esetben a kiáradó gőz hatására a falak megrepedtek, eldurrantak. A száradás az időjárástól, a építőanyagtól függően akár 6 hétig is tarthatott. Ezután felfűtötték, kipróbálták hogyan sikerült kenyér, pite, lepény, kalács sütésénél figyelték meg az új kemence tulajdonságait.
A szárítás másik módja, minden nap több tüzelőt égettek el, fokozatosan szárítva a kemence falat, majd a hét utolsó napján erős fűtéssel teljesen kiégették a kemencét. A kiszáradt, lehűlt kemencét többször is bemeszelték. A mészbe kevé kék festéket is tettek, hogy fehérebbnek tűnjön.

A kemencék karbantartására nagy figyelmet fordítottak. A kemence tapasztását gyakran kellet javítani. Alapos felújításukra minden tavasszal került sor.