Régi, bontott, kézi vetésű téglából épült legutóbbi kályhánk, melyet – típusát tekintve – csikótűzhelynek is nevezik. Régebben írtunk már róla bővebben, de az új követők kedvéért, ismét felelevenítjük történetét.

A takaréktűzhelyek megjelenése és elterjedése nagy újítást jelentett a konyhakultúrában. Az első vaslemezes takaréktűzhelyről már 1550-ben tettek említést, de igazából csak a 18. század végén vetette meg a lábát. Ezeken/ezekben már lehetett sütni, főzni és melegen tartani is. Egyébként az akkori vendéglőkben is ilyen alkalmatosságokon készítették az ételt, így az éttermi konyhakultúrára is nagy hatást gyakorolt.

Jókor érkezett abból a szempontból is, hogy az első nagy takarékossági hullám is a 18. század végére tehető. Mivel, – ahogyan említettük – egyszerre több műveletet el lehetett rajta végezni, így valóban takarékos volt. Az egyes vidékeken különböző elnevezésekkel illették, a „takaréktűzhely” nevet a fent leírt tulajdonságáért kapta. Hívták még csikósparheltnek, csikóspórnak, csikómasinának vagy éppen melles tűzhelynek is. A tréfás „csikó” szó azért került az elnevezésébe, mert ami a formáját illeti, kicsit egy ló (csikó) testének formájára hajaz: alacsony főzőrész és a vele összeépített megemelt sütőrész.

Mint, minden újdonság, a takaréktűzhelyek is eleinte a főúri családoknál (Grassalkovich, Festetics) jelentek meg, és csak később, a 19. század közepe és vége felé váltak általánossá. 
Régen az ételkészítés, az étkezés sokkal nagyobb hangsúlyt kapott, mint manapság, ezért a ház lelke a konyha volt, a konyha szíve pedig a tűzhely. A képeken látható kályha a szíve-lelke ennek a háznak, mivel fő fűtésként funkcionál. Ugyanis ebben a házban nem lehetett megoldani a gázzal történő fűtést. 
A ház kétszintes, a kályha az alsó szinten, a nappali és a konyha között kapott helyet, de tökéletesen felfűti az emeleten található szobákat is. A kályha platnija azonnal leadja a hőt, viszont a kályha teste, hőtároló tömege sokáig, lassan adja le a meleget.